Most, a trianoni békediktátum százéves évfordulója után érdemes egy pillantást vetni azokra az országokra, amelyeknek a polgárai átérezték Magyarország nehéz helyzetét és segíteni akartak. Méghozzá úgy, hogy a családoknak és a legkisebbeknek nyújtva támogató kezet.

A magyar történelemben és a magyar protestáns egyházak történetében is kiemelkedő tisztelet övezte a holland De Ruyter admirálist, aki 1676-ban hosszú tárgyalások eredményeként elérte, hogy a spanyol alkirály elengedjen 21 református és öt evangélikus magyar lelkészt a gályarabságból. Emlékét több helyen őrzik, így Pozsonyban, és Debrecenben, valamint a siójuti református templom falán is. Sajnos, a 44 elítélt közül csak ennyien maradtak életben. A következő fontos kapcsolat a vesztes első világháborút követte. Menekültek áradata az elcsatolt területekről, a spanyolnátha pusztítása, a gazdasági összeomlás, a szegénység a magyar családokat sújtotta. A gyerekek megsegítésére indult egy nagyszabású gyermekmentő, vagy gyermeküdültetési akció, amelynek a kezdeményezői hollandok voltak. A háborúban semleges Hollandia, több más országgal együtt morális kötelességének érezte a segítést a világégés áldozatain. A cél az volt, hogy több száz beteg, fél-, vagy teljesen árva, főképpen budapesti gyermek holland nevelőszülőknél töltsön néhány hónapot, hogy megerősödjenek, majd hazatérjenek. 1920 és 30 között 28 ezer magyar gyermek jutott ki Hollandiába, töltött ott hónapokat, esetleg éveket nevelőszülőknél, ismertette tanulmányában Pusztai Gábor, a debreceni egyetem docense. 21 ezer kisgyerek volt ezalatt az idő alatt Belgiumban, 10 ezer Svájcban, összességében a svéd és angol területekkel együtt 60 ezren.

Nagyon sok családban emlékeznek erre, úgy, ahogy a mienkben is. Érdekes módon, mint kisgyerekek, apám és anyám szintén Hollandiában, egy-egy ottani családnál töltött hónapokat kilenc évesen. Anyám azt mesélte, hogy elemistaként az első időkben meg sem tudott szólalni az órákon, de nagyon hamar befogadták, segítették. Kis barátnője is akadt, akiről elmondta, nagyon szerették és segítették egymást, mind az iskolában, mind azon kívül. Később se lett soha olyan szívbeli barátnője. A család, ahová került úgy kezelte, mint a sajátjait. Együtt készítették az ételeket, beszélgettek vele – ott tanulta meg, hogy kell a krumplit hajszál vékonyan pucolni. És öltöztették helyi népviseletbe, ahogy a fénykép mutatja, amelyen baloldalt áll. A nagyfiuk elvitték a tengerpartra, kapott édességet, banánt és sok szeretetet.

Apám ugyanennyi idősen kevésbé találta meg a helyét odakint. Ő nem kereste a gyerekek társaságát, mert itthon is magányos kisfiú volt. Viszont nagy élvezettel írta le kilencévesen a leveleiben, hogy mit tapasztalt. A család pedig máig őrzi ezeket: „Nagyon fáradt voltam, amikor megérkeztem, és mindjárt megmosdattak. Hófehér sonkás kalácsot kaptam, utána lefektettek. Másnap sokat játszottam a háromkerekű biciklivel, de az a hollandi testvéremé volt. Paping pék bácsinál lakom, sok mézes süteményt eszem. Kaptam 2 pár harisnyát, cipőt, két sapkát, egy öltözet ruhát, mellény is van hozzá, trikót és hálóinget. Két holland fiútestvérem van, Péter 15 éves, Bernát 18. Megnéztük a várost körülvevő nagy csatornát. Az egyik hídon át is akartunk menni, de nem engedtek. És akkor olyat láttam, amit odahaza nem lehet látni. Egy bácsi csákányhoz hasonló kulcsot dugott egy lyukba. El kezdte forgatni addig, amíg a híd keresztbe nem állt a csatorna közepén. Így tudtak az árbocos hajók mellette jobbról és balról elmenni. Nagyon sok híd van a csatornán. Már van 54 centem. (Groningen, 1922. április 18-án, a születésem napján)

Sajnos ezek a kapcsolatok, akár a megszerzett nyelvtudás is eltűntek az idő sodrában. Nem úgy a nővérem belga családja, akiknél a II. világháború után szintén ilyen gyermeküdültetés révén volt kinn hétévesen több hónapig. Amikor hazajött, csak flamandul tudott beszélni 2-3 hétig. Egy nagy textil gyáros család kényeztette; számukra természetes volt, hogy a saját hat gyermekük mellé meghívjanak egy magyar kisgyereket is. A De Croix családdal közel ötven évig tartottuk a kapcsolatot, jártak Magyarországon is, és mi is meglátogattuk őket Tieltben.

Ezek a kis történetek voltak a háború utáni korszakok kevés, de simogató élményei.

Hajós Anna