Hosszú évek óta kerékpárral járok munkába, még jóval a Bringázz a Munkába kampány létrejötte előtt.

Miért? Egyszerűen szeretem. Imádom. Segít magam mögött hagyni a feszült munkahelyet, segít, hogy mire hazaérek, jól elfáradjak, és kimossa belőlem a munkahelyi feszültséget, és a gondolatokat. Az oda, és hazaúttal letudjam a mindennapos mozgást. Arról nem is beszélve, hogy költséghatékony, nem kerül semmibe, csak a kerékpár egyszeri megvásárlása a beruházás, és az egyéb javítások, ha szükségesek. Szóval, nincs üzemanyag, nincs súlyadó, nincs kötelező biztosítás… stb.

A hosszú évek, és itt 28 év távlatáról beszélhetünk a kerékpáros városi környezet rengeteget változott. Pozitív irányba, de még mindig van hova fejlődni. Úgy értem, hogy vannak kerékpárút szakaszok, de nincs egy Budapestet átfogó, több irányban átszelő hálózat, amely lehetővé tenné a rendszeres kerékpározást. Tényleg bátorság kell ahhoz, hogy valaki elszánja magát és a közlekedési eszközévé tegye.

Budapesti környezetben teszem meg az utamat a munkahelyemhez, olyan 12-14 km távolságban, ahol az útvonal nagy része bizony nem kerékpárút. Azonban sok kisforgalmú út van Budapesten, ami azért lehetővé teszi a viszonylag biztonságos, folyamatos kerékpáros közlekedést.

Vagyis hát tenné. Hiába a sok fejlesztés, és kerékpárút létrehozás, ha a fejekben nincs meg az elfogadás. Valahogy a közlekedésben mindenki mindenkinek ellensége. Az autós a gyalogosnak és a kerékpárosnak, de sokszor önmagának is. A kerékpáros a gyalogosnak és az autósnak és vica versa. Nincs tolerancia, nincs elfogadás, nincs előzékenység és nagyvonalúság. Agresszió van és düh, amit mindenki máson akar levezetni. Mindegy kin, aki szembe jön, ha az egy másik autós, akkor azon, ha egy kerékpáros, akkor azon. Jó, azért vannak kivételek, ritkán. De a minap is, kerékpározik a család, zebrához érkezik, szabályosan leszáll, autósnak 40-es tábla, de jön egy, nem negyvennel, nem is hetvennel, de legalább nyolcvannal, mi a zebrán éppen. Csikorogva megáll, nem elnézést kér, hanem beszól, agresszívan, és nem akarok sztereotípiákkal dobálózni, de egy negyvenes nő ül a volánnál, alig ötven kiló, gyereke a hátsó ülésen és kiabál, mit kiabál – ordít, ordenáré módon. A gyereke előtt! Kifordulva önmagából káromkodik, rázza az öklét és az sem zavarja, hogy milyen példát mutat a neki. Ráadásul nincs igaza. Mi szabályosan haladunk/nánk a zebrán át, mert hát a gyalogosnak is át kell mennie.

Igen, ilyenek vannak, történnek, amik bearanyozzák a mindennapokat. Sok ilyen példát tudnánk felhozni, akármivel utazunk is.

Szóval szép ez a város, gyönyörű, csak akik benne élünk kellene, hogy tudjunk élni egymással, egymás mellett, nem ellen. Sokat javítana a külföldi turisták hangulatán, ha ők sem a fentieket tapasztalnák.

K.P.Zs.