100 éve, 1919-ben alapította Walter Gropius a németországi Weimárban a Bauhaus művészeti főiskolát, egyesítve a képzőművészeti akadémiát és az iparművészeti iskolát. Az új létesítmény rövidesen vezető szerepet töltött be az európai konstruktív irányzatok között. A célja, hogy egyetlen eszmének a segítségével összefogja a művészeti ágakat. Ez az alapgondolat pedig a szociális érzékenység volt.

Minderre óriási szükség mutatkozott az I. világháború befejeztével, az erős elszegényedés, a megnehezült életviszonyok miatt. Az iskola követői más anyagokkal, más eljárással dolgoztak, mint elődeik. Merész újszerűség és egyszerűség a jellemzője mind az építészeti törekvéseknek, mind a társművészeteknek. 1933-ban, a nácizmus előretörésével előbb el kellett költözniük Dessauba, majd onnan Berlinbe. Végül leghíresebb mesterei az Egyesült Államokban, Chicagóban alapítottak új oktatóközpontot. Míg Ausztriában a Bauhaus irányzat nem vált sikeressé, nem tudta legyőzni a szecessziót, addig Magyarországon sok művész csatlakozott az iskolához, vette át a gondolatát. Ott élt és ismerkedett az irányzattal például Amerigo Tot (Tóth Imre) szobrász, aki azután innen indult gyalog Rómába, ahol megtelepedett. Sőt volt, aki tanított náluk a mieink közül, mint Moholy-Nagy László, Breuer Marcell építész és bútortervező, Molnár Farkas és Fischer József. 

Míg a német irányzat tehát a szociális érzékenységet állította a középpontba, különösen a lakásépítésben, addig hazai követőinek nagy része a kor luxuslakásait tervezte meg – mert valószínűleg erre volt kereslet. Aki részt vesz az új-lipótvárosi Bauhaus sétákon, napjainkban is irigylésre méltó ilyenekkel találkozik. Vagy ha ellátogat a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepre, az ottani lakásoknál, villáknál is ezt tapasztalja. Az iskola követői közül azonban találhatunk olyan építészeket és építtetőket, akik az alapgondolatot valósították meg, ám munkájuk valahogy nem került a köztudatba. Ilyen a Szilágyi Erzsébet fasorban a Mese és Monda utca közötti rész, ahol egy kis lakótelep áll, mindössze hat-hét házból, a lakások pedig bár egyszerűek, nem túldíszítettek, ám belső kiképzésük, a helyiségek logikus elrendezése, a teljes komfort otthonossá teszi ezeket, és aki valamilyen módon ide kerül lakni, nem szívesen hagyja el. Nem sokat tudunk az építészről, aki tervezte. Róny István neve szerepel a rajzokon; azt sikerült megtudni, hogy ő felügyelte Csillebérc építését.

Poós István nevéhez fűződik a terület megvásárlása, amikor annak felparcellázása történt. Olyan érdekes parcella neveket láthatunk az áruba bocsátó Építtetők Közgazdasági Társasága hirdetményén, mint „fenyőág”, „szőlőfürt”, „kék csillag”, vagy éppen „őz”. 1944-ben készült el a beépítés. Két, három és négyszobás lakásokat alakítottak ki az akkori bérvillákban. Ezek mára mind magántulajdonban vannak. Aki szerencsésen megismerkedhet a belső részekkel, észreveszi, hogy az itt élők mennyire szeretik és óvják ezeket az emberléptékű otthonokat. Egyik tulajdonos, akivel beszélgettünk, elmondta, külön gondoltak a tervezők például arra, hogy nyaranta a lekvár eltevés ne okozzon problémát, volt befőző konyha is, és szárítóhelyiség. A lakások felújítása során is sokan igyekeztek az eredeti, jó minőségű csempéket, szanitercikkeket, felszereléseket megóvni, helyreállítatni. Van, ahol az eredeti lakónévsor tábla is megmaradt, megőrződött.

Ha valaki az eredeti Bauhaus törekvésekről szeretne képet kapni, a Mese és a Monda utca közötti Szilágyi Erzsébet fasori, síneken túli, valóban fákkal övezett házakat figyelje, akár busszal, akár a villamossal közlekedik.

Hajós Anna

Fotók: Török Zsuzsa